2011-10-09 10:55:00 szorenyi.p
New Yorkba készültem. Először és egyes egyedül. Mondanom sem kell, mennyire tartott hatalmában az ilyenkor szükséges és (utólag visszagondolva) kellemes drukk. Pedig igazán nem volt rá okom. Minden simán ment. Szóval megnyugodhattam volna. Mégsem tudtam.
Az út alatt végig csak az lebegett a szemem előtt, ami minden beutazóra várt: az a bizonyos interjú. Ekkor ujjlenyomatot vesznek, fotót készítenek és kérdeznek. Meddig maradsz? Hol fogsz lakni? Miért jöttél?
Előre begyakorolt válaszaimat ismételgetve várakoztam az interjúztató előtti sorban. Már csak egy fiatal magyar nagymama volt előttem egy alig 4 éves fiúval. A kissrác angolul dalolászott, szegény nagyi pedig kétségbeesetten próbálta megértetni az amerikaival, hogy ő csak családlátogatóba jött a lányához, az unokáját hozta vissza hozzájuk - tette mindezt azzal a speciális magyarral. Tudják, amikor a külföldiül nem beszélő nagyon idétlen lassúsággal formálja a szavakat, abban bízva, hogy a másik majd megérti. 20 perc után az interjúztató fáradtan csóválta a fejét, ennyi idő alatt nem sajátította el a csikós-magyart. Ez így nem lesz jó, keressen valakit, aki fordít. Máskülönben itt maradnak.
A mama tanácstalanul botorkált körbe, mikor észrevett engem. Óvatosan rám pillantott, közelebb jött, majd miután magyarul szóltam vissza, azonnal lecsapott rám.
Hát ott voltam. Amitől a legjobban rettegtem, ott ült velem szemben. Én fordítottam. A nagymama elégedetten mosolygott. Az unoka zenei aláfestést adott. A férfi pedig fáradtan bólintott, és kérte a következőt. Zavartan ott maradtam, elvégre én következtem. Elkérte az okmányaimat, melyeket rövid időn belül vissza is kaptam – egyetlen kérdés nélkül. You’re all right. Welcome to USA.