Beszarás - orosz kalandok az európai vécékben

2013-12-21 08:43:00 szorenyi.p

Az orosz turisták viselkedéskultúrájáról hosszú, tartalmas ódákat képesek zengeni az európai vendéglátók. Az alábbiakban a kulisszák túloldaláról nyerhetünk belátást abba, miként élte meg egy moszkvai blogger első találkozását a nyilvános biovécével a Württembergi grófság varázslatos székhelyén.

Aki még nem járt Európában, óvakodjon a vécéktől, azok ugyanis nem kompatibilisak a mi gondolkodásmódunkkal - kezdte történetét az Utazók blogjának névtelen szerzője.

…Stuttgartban jártamban egy este a kicsiny szükség arra ösztönzött, hogy látogatást tegyek az egyik utcai nyilvános biovécében, amely egy akkurátus, csillogó, tiszta, a legfejlettebb komputeres technológiával és érzékelőkkel felszerelt egyszemélyes kis fülkécske. Miután a megfelelő nyílásba bedobsz egy 2 eurós érmét, automatikusan kinyílik, felgyulladnak a fények, belépsz, s mögötted bezárul az ajtó. Nem vagyok ugyan klausztrofóbiás, de mivel egész életemben elektronikával és számítógépes programokkal foglalkoztam, rossz előérzetem támad. No de, végül is sikerrel elvégezvén a dolgomat, távoznék is, csakhogy az ajtó belső oldalán sem kilincset, sem gombot, sem más nyitóalkalmatosságot nem találok. Mint ahogy használati útmutatót sem. Te mit gondoltál, korholom magam, majd pont egy budihoz mellékelnek külön neked egy műszaki leírást?

Átkapcsolok logikai üzemmódba: vajon milyen vezérlési programot írhattak a németek ehhez az intézményhez? Lássuk csak, bejöttem, felnyitottam a csésze fedelét, elvégeztem a dolgomat, öblítettem, és lezártam a fedelet. Beragadhatott az egyik érzékelő? Megismétlem a folyamatot – az ajtó zárva marad.

Jól van, lehet, hogy előbb rá kell ülni, aztán felállni, fedél le, öblítés… Semmi. Nos. Mit hagytam ki? Talán kezet kellene mosni? Kezdem az egészet elölről, fedél fel, fedél le, öblítés, kezemmel közelítek a mosdóhoz, a vízsugár magától elindul! Majd leáll. Reménykedve nézem az ajtót – nem nyílik.

Nem akaródzik beletörődni, hogy itt kell töltenem az éjszakát. Szólítom az odakint toporgó barátomat: „Zsenya, ez a kib…tt budi nem enged ki!”

Barátom az odahaza jól bevált módszerhez folyamodik: megpróbálja megvesztegetni az illemhelyet, azaz egy újabb érmét igyekszik a nyílásba tuszkolni. A budi azonban egyenes jellem, nem hajlik a korrupcióra. Az ütésekre-rúgásokra sem reagál.

„Várj! Hívok egy rendőrt!” – kiáltja és faképnél hagy.

Mélyet lélegzek, és újból próbálkozom. Fedél föl, fedél vissza, öblítés, kézmosás, szárítás… Szárítás! Amint a meleg légáramlat eláll, az ajtó egy halk sóhajjal kitárul…

Ekkor eszembe jut egy hasonló eset, amit egy honfitársnőm mesélt. Akkor nem hittem neki. Ő egy franciaországi biovécével keveredett afférba, és még nálam is rosszabbul járt. Merő spórolási megfontolásból még idejében elkapta az egyik kilépő nőtársa után bezárulni készülő ajtót, és besurrant a megüresedett helyiségbe. Igen ám, csakhogy ekkor odabenn minden elsötétült, és tömény fertőtlenítő permet árasztotta el a fülkét. A vécé ugyanis a programjának megfelelően öntisztításba kezdett. Ráadásul mindez abban a pillanatban történt, amikor a hölgy – jó orosz szokás szerint – már felkecmergett az ülőke peremére, és a csésze fölé guggolt. Mikor rémülten leugrott, a budiprogram egyszerűen megkergült: nem volt ugyanis felkészítve arra, hogy a derült égből egy ember teremjen odabe, aki előzőleg be sem ment… A tűzoltók közreműködésére volt szükség, akiknek csak hosszú órák keserves munkájával, sarokcsiszolók és lángvágók bevetésével sikerült kiszabadítaniuk a betörésálló kasztniból az alaposan lefertőtlenített bárisnyát.

(Palkó István)