Varsányi Szabolcs: Melyik darabot próbáljátok éppen?

Janza Kata: Az Amerikai komédiát. Pontosabban felújítjuk, hiszen ezt már tavaly bemutattuk. Most újra havonta legalább 4-5 előadás megy belőle az évadban. Egész nyáron szünetelt, ilyenkor az ember azt hiszi, hogy tudja, de nem tudja. Rengeteg tánc van benne élő szvingzenére, nagyon pontosnak kell lenni mindenkinek. Eszméletlenül élvezzük, mert ez nem egy olyan klasszikus musical, mint amiket itt, a saját otthonunkban, a Budapesti Operettszínházban játszunk. A nagy klasszikus musicalek után ez a komédia, ez a könnyed szvingjáték mindenki szívének kedves, de az enyémhez különösképpen közel ál, mert ugyebár annak idején én a Bergendy Szalonzenekarban kezdtem, tehát nekem egy pici nosztalgiával is jár ez, visszavisz kicsit a régi időkhöz. Én már régóta gondolkoztam, hogy szeretnék valami ilyesmit csinálni, megint énekelgetni egy kicsit, és ez, hogy így elegyedik ez a fajta zene a színházzal, ez nekem tökéletes találat volt.

V. Sz.: Ha már itt tartunk, tekintsünk kicsit vissza a múltba. Hogy jött neked a színház azután, hogy zenekarban énekeltél?

J. K.: Énnekem mindig is vágy volt a színház, csak nem tudtam az oda vezető utat. A Színművészetire nem vettek fel, később meg azért nem jelentkeztem, mert addigra már – tulajdonképpen járókelőként – besétáltam az Elisabeth meghallgatására és mindjárt megvolt a címszerep. Utána is sorban jöttek a főszerepek, mondhatni a sors kegyeltje vagyok, mert azóta meg sem álltam. Viszont azelőtt is rengeteg amatőr színjátszó szakkörben vettem részt. Kerestem a lehetőségeket. Ezt tudom csak mondani most is a fiataloknak. Teljesen mindegy, hogy milyen tehetségkutató vagy fesztivál, el kell rajta indulni. Reggel mosolyogtam pont azon, hogy még egy Janis Joplin emlékversenyen is elindultam, ami pedig őrülten messze áll az én hangomtól. Harmadik lettem rajta, fogalmam sincs, hogy hogyan fordulhatott ez elő. Döbbenetes, hogy mennyi lehetőséget kerestem. Táncdalfesztivál, Eurovíziós Dalfesztivál, alternatív fesztiválok, színjátszó fesztiválok... Nem is tudom, min nem indultam el. Imádtam ezt, mindig mindenhol megmérettetni.

V. Sz.: Bámulatos dolog az, hogy szerődést kötsz egy színházzal, és egyből egy olyan címszereppel indíthatsz, mint az Elisabeth. Ez nagy ajándék a sorstól.

J. K.: Persze. De közben ijesztő is volt, hogy az ember eljátsza azt a női főszerepet, ami azóta is minden kolleganő álma. Ennél csodásabbat, egy romantikus lélekkel megáldott történelmi személyiséget, akire a magyarok is szeretettel tekintenek vissza, kívánni sem lehet. De utána mit játszol? Életed első szerepeként megkapod a legnagyobb női főszerepet, utána mit csinálsz? Volt egy kis idő, mikor meg kellett ráznom magam, és azt mondanom, hogy most akkor kezdjük el elölről. Utána rögtön a Jézus Krisztus szupersztárt csináltuk egy nagyon fiatal csapattal, és nagyon furcsa volt, hogy Mária Magdolnaként háromszor kellett színre lépnem, holott az előző szerepemnél héttől tízig ki se mentem. Elölről kellett megtanulnom, hogy nem ez a normális. Mai napig mosolyog a direktor úr, Kerényi Miklós Gábor, mikor nyáron Szegedre megyünk. Azt mondja, az a tér áll jól nekem, ott érzem otthon magam, ott lubickolok. Azok a méretek, azok a távlatok, a mögöttem magasodó dóm valamiféle összeköttetést jelentenek nekem az égiekkel. Egyébként Elisabeth szerepe benne volt akkor már a pakliban. Alkatilag jónak gondoltak, ezért hoztak el hivatalosan. És egy csodás dolog történt, mikor bejöttem meghallgatásra. Még egy hangot sem énekeltem, mikor a direktor úr felnézett, és azt mondta: bejött Erzsébet. Úgy gondolom, meg kell tanulni vágyni arra, amit szeretnél. Még ha kudarcok is érnek, ott kell legyen a vágy arra, hogy mindig megmérettetni, és az adott pillanatban besétálni. És ez megtörtént. Ez volt nekem az Elisabeth. Ami pedig fantasztikus és hátborzongató az egészben, hogy tizenhét év telt el azóta, és még mindig játszom.

V. Sz.: Mennyiben változott meg ezalatt az idő alatt a te Elisabethed? Tizenhét évvel több élattapasztalat után mennyivel érzed könnyebbnek a szerepet?

J. K.: Rengeteget változott, de ez mindennél így van. A nyáron Scarlett O’Harát játszottam az Elfújta a szélben. Eddig Belle Watlinget alakítottam, a madame-ot, és egyszerre csak ott volt a húszéves szerep. Ő egy fantasztikusan nagy női alak. A nő. Akkor jutott először eszembe, amit Júliák mondanak sokszor, akik később is játszották, hogy most értették meg igazán a szerepet, mikor középkorúak lettek. Ezt éreztem. És egész biztos vagyok benne, hogy jól éreztem, mert egyáltalán nem izgultam. Félelmetes érzés volt. Ott álltam a Dóm téren, és mindent éreztem, minden jött. Nem kellett gondolkoznom rajta, hogy hogyan legyek kacér egy bálban. Megvolt az érzet.

Az Elisabethnél ugyanez volt a helyzet. A gyönyörű ruhák, a szerelmi szál Ferenc Józseffel… Annak idején lubickoltam az első felvonásban. És nem igazán értettem a másodikat. Aztán egyszer csak megjött. Bölcsebb lettem, rengeteg minden történt a magánéletemben, a gyerekeim, a válásaim, a kudarcaim, az örömeim, amiket aztán bele tudtam később építeni a darabba. Sőt, az a rengeteg szerep, amit eljátszottam, az is mind benne van. Nem mondok mást, nem állok máshova, csak másképp rezdülök, mint egykor.

V. Sz.: Mit gondolsz, miért lehet az, hogy a szerepeid, kicsit Tolnay Kláris módon, ennyire összeforrnak a neveddel?

J. K.: Hű, ilyen szépet még soha nem kérdeztek tőlem. Emellett nehéz helyzetbe is hozol, mert ha érzek is a szívemben hasonlót, én ilyet magamról nem mondhatok. Nyilván ennek az okát, ha egyáltalán így van, én kívülről nem tudom megítélni. Talán azt tudom mondnani, hogy nagyon fontos, hogy egy darab születésénél ott legyél. A Rebeccában, Mrs. Danversnél nagyon érdekes volt a dolog. Ennél a szerepnél az efféle nézői megítélésnek az oka talán az a személyes törekvésem és munkám lehetett, ahogy én megpróbáltam onnan megközelíteni ezt a szerepet, hogy ő nem az új kislányt gyűlöli, hanem Rebeccát szerette nagyon. Ahogy a rendező, Béres Attila mondta nekem, a nézőnek nem szabad azt éreznie, hogy Mrs. Danvers gonosz, azt kell, hogy kedves, mert annak kell lennie, de valami nem stimmel vele. És ott van a nagy Orchidea-dal, amiben egyetelen egyszer ő is megmutathatja, kitárhatja a szívét. Hogy neki mit jelentett Rebecca.

V. Sz.: Ha mások is játszák a te szerepedet, megnézed őket?

J. K.: Nem nagyon nézem meg. A próbafolyamat kezdetén, mikor két szereposztás együtt próbál, akkor még hasznos bent lenni, egyrészt, mert kívülről látod a hibákat, másrészt, mert nem biztos, hogy a rendező ugyanazt mégegyszer elmondja. Egy idő után viszont azért nem szabad nézni, mert elkanyarodnak a szerepek egymástól. Egy idő után árt. Főleg a kettős premiernél, ha előző nap megnézed a darabot. Az emberben olyankor mindig egy természetes vágy kel fel, hogy ő is megmutathassa. Csak azt tudja mondogatni magának, hogy „majd holnap”.

V. Sz.: Van esetleg kilátásban olyan darab, ami az eddigi szerepköreidtől eltér?

J. K.: Az évad második felében jön majd az Én és a kisöcsém, aminek nagyon örültem, mert rám ritkán osztanak komikaszerepeket. Pár perces szerep, de emellett lehetőség egy hatalmas bohóckodásra. Én az Elisabeth után a nagy drámai szerepekkel nagyonis kaptam egy skatulyát. Nagyon sokára és nehezen nyíltak meg számomra ezek a kapuk. A Jövőre, veled, itt! volt az első, amiben egy másik oldalamat megmutathattam. Nem baj, hogy eddig a drámai alkatom miatt nem nézték ki belőlem, de most, hogy ez az áttörés megvolt, egyre-másra kapom az ilyen szerepeket. És ez klassz! Én nagyon szeretek bohóckodni a színpadon. Nagyon. Értem, hogy a drámai oldalamra inkább szükség volt, de nagyon jólesik nevettetni. Ez felszabadít. A magánéletemben is. A humor nélkül én megsemmisülök. Anélkül egy fabatkát sem ér az élet.