Szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre volt alkalmam ellátogatni a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház sürgősségi osztályára. Betegként érkeztem a helyszínre, és a belépésnél egy kedves, derűs portás fogadott, aki felvilágosított róla, hogy hosszú lesz a várakozás – gondoljam meg, bemegyek-e. Mivel az ember nem jókedvében megy kórházba – ráadásul a sürgősségire – elhatároztam, hogy ezzel a kockázattal együtt is bejelentkezem.

A betegfelvételi ponton minden annyira gyorsan és gördülékenyen haladt, hogy sejtelmem sem lehetett arról, mi vár rám a következő órákban. Természetesen egy kellemes COVID-teszttel indítottunk és hozzá egy vérvétellel, ennek alapján szűrték ki a betegek ellátásának sorrendjét. Mikor leültem a váróba, 5-6 beteg volt ott rajtam kívül. Egy-kettő közülük már hangot adott  nemtetszésének, olyan megjegyzések is elhangzottak, hogy: „inkább meghalok, minthogy itt legyek!”. Ekkor még fogalmam sem volt, miképp fogalmazódhat meg ilyen gondolat valakiben. Aztán rájöttem...

Néhány óra műltán kezdett az én töretlen türelmem is szépen lassan halványodni, amikor egymás után hozták be a mentősök a nem józan, kissé ijesztő embereket, akiknek az ellátása természetesen ugyanolyan fontos, mint bárki másé – ám a kialakított rendszerben felvetődnek elgondolkodtató kérdések.

A történetem középpontjában mostantól ne én állok, hanem egy nagyon kedves, idegen idős hölgy, aki semmi másra nem vágyott, csupán megértésre és ellátásra.

Este 8.15 körül érkeztem meg a sürgősségi osztályra, és ekkor már bőven éjjel 11 után jártunk, amikor a néni elmesélte, hogy ő már délután 6 óta ott ül és vár. Sürgősnek számított, hiszen egy szívbeteg idős hölgyet szerintem semmiképpen sem ér rá ellátni. A néni nagyon fázott, ezért kértem neki egy pokrócot – a már mindenki által generált feszültséggel teli váróban. Betakartam vele és tovább várakoztunk, miközben egy idős házaspár élettörténetét hallgattuk és pár illuminált állapotban tengődő férfi körözött körülöttünk.

Már-már elviselhető hangulat alakult ki a többi beteggel és együtt szórakoztunk azon, vajon reggelre sorra kerülünk-e?! Időközben mindenkit szépen lassan behívtak, azonban ez sem volt megnyugtató – mivel akár befektettek valakit, akár nem, utána még várakoznia kellett minimum két órát az állatkerti hangulatú és szagú teremben. Iván, a félig demens – egyben nagyon jókedvű és derűs ember - kellemesen szórakoztatott minket a percenként elhangzott „halál” avagy „te is halott vagy?” beszólásaival. Eközben szemünk elé tárult a magyar egészségügy rendszere.

Úgy éjfél körül szólt nekem az idős hölgy, hogy nagyon nincs jól és segítsek hívni valakit. Azonnal szóltam az egyik ápolónak, aki fennhangon azt mondta, hogy nincs orvos, nem tud mit csinálni – majd ezek után beballagott a betegfelvételi irodába és becsukta előttem az ajtót. Tehetetlenül álltam és azon gondolkodtam, ez vajon tényleg megtörténik vagy csak a képzeletem játszik velem?

Nem volt hát más teendő, a párommal – aki végig mellettem volt – felfektettük az idős nénit az egyik betegágyra és betakargattuk. Fél órával ezek után érkezett egy ápoló, aki odament hozzá, megfogta a kezét – ezáltal a pulzusmérést is elvégezte – majd tovább sétált. Ezen már nem tudtuk, nevessünk-e vagy sírjunk.

Ekkor kijött egy hölgy és hallottam, hogy engem szólít. Megkértem, hogy vigyék be helyettem a nénit, de azt a választ kaptam, hogy a sorrendet nem én döntöm el, hanem ők. Különben is nyugodtan olvassam el a kiírásukat a sürgősségi ellátás menetéről, melyben pontokra volt szedve – ki mennyire számít súlyos esetnek. Mondanom sem kell, hogy semmi sem volt értelmezhető a kiírásból.

Ekkor megvizsgáltak engem is. Végigmentek a kötelező körökön: EKG, vérkép rendben – tehát nem haldoklom - mehetek haza. Kiültettek a többi „nembeteg” ember közé és együtt derültünk tovább az élet igazságain. Rájöttünk – sok értelme volt idejönni.

A néni azonban még mindig ott feküdt az ágyon és engem nem hagyott nyugodni. Akárcsak a már-már feszültséggel teli páromat, aki tehetetlenségében néhány cigi elszívásán túl nem sokat tudott tenni. Ekkor kedvesen szóltunk és jeleztük az egyik ellátásomban is résztvevő orvostanoncnak, hogy a néni nagyon rosszul van és már mindenki sorra került – csak ő nem.

A válasz lesújtó, s egyben borzalmas volt. Felvilágosított minket, hogy összesen három orvos van ügyeleten, és közülük csak egy, azaz egy orvos az, aki életet is tud menteni. Nem, ezt nem én találtam ki... ez hangzott el.

Ekkor hátat fordított nekünk, majd hátraszólt, hogy amúgy hozhatunk ide még orvost.

A néni magatehetetlenül feküdt az ágyon, és mi csak ott álltunk mellette és próbáltunk a szimpla jelenlétünkkel segíteni neki.

Később megjelent ugyanaz a hölgy, aki oly „kedvesen” világosított fel minket az orvoshiányról – és kedélyesen odakiáltott a néninek: „Na, csak sorra kerültünk, nemde?!”. A néni nem válaszolt. Csak megfogta a kezem, és azt mondta: „Kérem, soha többet ne jöjjenek ide!”.

Majd eltolták.

Történetünknek sajnos minden szava igaz. Megfogalmazásának oka az a mondat, amit az idős hölgy mondott búcsúzóul. Bárcsak meg lehetne ezt valahol írni, hogy lássák az emberek – nem jó ez így...

Photo by gcasasola form PxHere